| Mint mindenre, erre a fogalomra is számos definíciót rá lehet húzni, ahogy épp az ember érdekei kívánják. Ha megkérdezünk egy „átlagembert”, nagy valószínűséggel valamiféle ördögimádással, keresztényellenességgel, csecsemőáldozással, templomgyújtogatással, öngyilkossággal és efféle dolgokkal megspékelt zagyvalékot hallunk. Mesélnek majd a fordított keresztről, a „fekete misékről”, a Biblia és más keresztény szimbólumok, bálványok meggyalázásáról, a keresztény imádságok visszafelé mormogásáról, orgiákról, és a tájékozottabbja valószínűleg megemlíti a rock- és a metalzenét is, valamint azt a közismert „tényt”, hogy a sátánizmusról valójában tilos beszélni, és aki mégis megszegi ezt a tiltást, azt hamar csúnya, halálos baleset éri vagy egyszerűen csak meggyilkolják.
A közhiedelemben a sátánisták szektákban élő fekete csuhás alakok, akik bakkecskevért kortyolva áldoznak fel megkereszteletlen gyermekeket a gonoszság istenének, a bukott angyalnak.
Fölösleges volna vitába szállni velük, hiszen nem sok alapja van ezeknek a véleményeknek, és a helyzet az, hogy az emberek nem is próbálnak elgondolkodni a világon, a szavak jelentésén. Sokkal kényelmesebb, ha nem kell önállóan gondolkodniuk, jobban szeretik, ha megmondják nekik, hogy miről mit gondoljanak. Jobb nekik, ha egy nyáj tagjai.
The Lord is my shepherd
I shall not want
He makes me down to lie
Through pastures green
He leadeth me the silent waters by
With bright knives
He releaseth my soul
He maketh me to hang on hooks in high places
He converteth me to lamb cutlets
Pink Floyd: Sheep (az Animals albumról) Az Úr az én pásztorom,
Nem szűkölködöm,
Fűves legelőkön
nyugtat engem,
és csendes vizekhez terelget engem.
Ragyogó késekkel
Kiszabadítja lelkem
Magosságos helybéli kampókra aggat engem
És birkapörköltet készít belőlem
Pink Floyd: Birkák
Így volt ez mindig, és így is lesz. Ez persze nemhogy nem baj: így természetes! Vannak vezetők és vannak vezetettek.
Nevezhetjük a fentieket sátánizmusnak, ha a kedvünk úgy tartja, de létezik más meghatározás is. A továbbiakban kizárólag ezzel foglalkozom, és az ördögimádást (ami nem azonos a sátánizmussal) meghagyom a keresztényeknek, vagy bárkinek, aki igényt tart rá.
A „Sátán” név/szó héber eredetű, ellenfelet, ellenséget, vádlót jelent. Egyes értelmezések szerint kétkedőt, ellentmondót. Sátánnak nevezték a régi zsidók azokat, akik próbára tették a hívők Istenbe vetett hitét, mégpedig úgy, hogy kétségeket ébresztettek a szívükben, rámutatva olyan dolgokra, amik az Isten mindenhatóságát kérdőjelezték meg.
A világ nem fekete vagy fehér, ezt tudjuk jól. Ugyanígy nincs semmi, amire rámondhatnánk, hogy egyértelműen, minden szempontból rossz vagy jó. Minden csupán nézőpont kérdése, és mindenben van valamennyi a „másikból”. Ezt a legjobban a jin-jang szimbólum szemlélteti.
A gyengébbek kedvéért hangsúlyozom: nem próbálom azt állítani, hogy a jin-jang szimbólum sátánista szimbólum.
Ha „nézőpont” szerint vagyunk kénytelenek értékelni, magától értetődő, hogy mindenkinek a saját nézőpontjából kellene szemlélni a világot. Maga a létezés is meglehetősen nehezen felfogható, ellene is, mellette is számos érv felsorakoztatható. A magam részéről, amíg nem tudom megkérdőjelezhetetlenül cáfolni, elfogadom a létezésem tényét, mert megérteni jelenleg még nem tudom.
Mivel létezem, jópár dolog meghatároz engem (vagy „én” határozom meg ezeket – nézőpont kérdése). Vannak vágyaim és szükségleteim, vannak céljaim és eredményeim. Számomra az a természetesebb, ha nem kezdem el tagadni önmagamat anélkül, hogy megismertem volna a saját énemet. Mielőtt bármit is tehetnék, meg kell tudnom, ki, mi is vagyok én.
„There is a demon in man that needs to be exercised, not exorcised.”
„Az emberben lakozó démont tanítani, nem pedig elűzni kell.”
– Anton Szandor LaVey
Annyi tehát a dolgom, hogy „csak vagyok”, létezem, megfigyelek és tapasztalok. Ilyesmikről szólnak a keleti vallások, világképek (pl. tantra) is, amelyek nekünk, „nyugati” embereknek elég nehezen emészthetők, mert teljesen más a kultúránk. Évszázadok óta, majd' minden ember a tízparancsolat és a keresztény egyház tanításai szerint él, még akkor is, ha ezt nem ismeri be. Nem feltétlenül tartják be a törvényeket, de tudattalanul is elismerik azokat törvényként, és bűntudatot éreznek, amiért vétkeznek. Mindezek hozzátartoznak az általános műveltséghez, hiszen Magyarországon megalapítása óta a keresztény világkép uralkodik minden egyéb alternatívát kíméletlenül eltiporva, és ezt a többévszázados beidegződést még a más világnézetű megszállók (a muzulmán törökök, vagy az ateista-kommunista Szovjetunió képviselői) sem voltak képesek kiirtani. Már az erkölcs szóhoz is a keresztény erkölcsöt társítják hozzá, mintha ezen kívül nem létezne más erkölcs. Mindenki tudja, ki volt Jézus, mindenki tudja, mi a pokol, és azt is tudják, hogy „a jó emberek haláluk után a Mennyországba kerülnek”. Ádám, Éva és az eredendő bűn története szintén közismert. A keresztény világkép szerint az ember puszta létezése máris a bűn bizonyítéka, amely bűntől meg kell tisztulni, és ezt csakis a „megtérés”, az egyház, Isten személyes, világi hivatala biztosíthatja.
Tiltások, fenyegetések és félelemkeltés – ezekre épül a nyugati kultúra, a mi kultúránk.
A keresztény kondicionálás kísértetiesen hasonlít a kábítószerfüggőkben kialakuló függéshez. A drogosoknak szükségük van a „betevő” kábítószerükre, és ezt csak a dealerektől tudják megszerezni. Ha bárkitől beszerezhetnék a szert, ugyan, mi szükségük volna a kereskedőkre! Ha mindenki bűnös, mindenki rá van kényszerítve a bűnbocsánatra, amit természetesen csak az egyháztól kaphat meg, mert az egyház nélkülözhetetlen az istennel való kapcsolattartáshoz – legalábbis ezt hirdetik. De valóban így van ez? Szükség van közvetítőre? Valóban bűnös mindenki?
a kilenc sátáni kinyilatkozás: I.Sátán az élvezetet képviseli az önmegtartóztatással szemben!
Sátán az életet képviseli a szellemi vágyálmok helyett!
Sátán a szennyezetlen bölcsességet képviseli a képmutató önámítás helyett!
Sátán az arra érdemesekkel szembeni kedvességet képviseli, ahelyett, hogy szeretetünket idegenekre pazarolnánk!
Sátán bosszúállást hirdet, ahelyett, hogy odafordítanánk a másik orcánkat!
Sátán a felelősséget képviseli a felelősek iránt, ahelyett, hogy lelki vámpírokkal foglalkoznánk!
Sátán azt hirdeti, hogy az ember csupán egy az állatok közül – néha jobb, de többnyire rosszabb a négy lábon járóknál –, aki az „istentől való lelki és szellemi fejlődése” révén valamennyi élőlény közül a legveszélyesebbé vált!
Sátán a bűnöknek nevezett dolgokat hirdeti, mert ezek vezetnek a testi, szellemi vagy érzelmi kielégüléshez!
Sátán az egyház legjobb barátja, hiszen az egyház neki köszönheti, hogy még mindig tevékenykedhet!
A földi sátánizmus tizenegy törvénye:
Senkinek se adj tanácsot, csak ha megkérnek rá.
Ne beszélj a gondjaidról másoknak, hacsak nem vagy biztos abban, hogy igazán hallani akarják.
Ha másvalaki tanyáján tartózkodsz, mutass tiszteletet, máskülönben ne menj oda.
Ha a tanyádon egy vendég bosszant, bánj el vele kegyetlenül.
Ne közeledj senkihez szexuálisan, hacsak meg nem kapod tőle az erre felhatalmazó jelzést.
Ne vedd el azt, ami a másé, hacsak az nincs terhére a tulajdonosának, és erre kifejezetten fel nem szólít.
Ismerd el a mágia hatalmát, ha sikeresen használtad vágyaid eléréséhez. Ha tagadod a mágia létezését miután használtad, mindent elveszítesz, amit szereztél.
Ne panaszkodj olyasmik miatt, amikkel nem kellene foglalkoznod.
Ne árts kisgyerekeknek.
Ne ölj nem emberi állatot, hacsak rád nem támadnak, vagy ha élelemre van szükséged.
Amikor közterületen jársz, ne háborgass senkit. Ha valaki téged háborgat, szólítsd fel, hogy hagyja abba. Ha tovább háborgat, pusztítsd el.
A sátáni bűnök:
1. Ostobaság
A sátáni bűnök listavezetője, a legfőbb sátáni bűn. Igazán kár, hogy az ostobaság nem fájdalmas. A tudatlanság egy dolog, de társadalmunk egyre inkább belemerül az ostobaság élvezetébe. Arra épít, hogy az emberek megteszik, bármit mondjanak is nekik. A média az ilyen kitenyésztett ostobaságot úgy állítja be, mint olyan hozzáállást, mely nem csak elfogadható, de még dicséretes is. A sátánistáknak meg kell tanulniuk átlátni a trükkökön, nem engedhetik meg maguknak, hogy ostobák legyenek.
2. Pózolás
Az üres pózolás igen irritáló tud lenni és az ilyen viselkedés nem illeszkedik a köznapi mágia fő szabályaihoz sem. Azonos szinten van az ostobasággal a mai világban, együtt tartják a pénzt mozgásban. A társadalom mindenkivel azt érezteti, hogy „valakik”, függetlenül attól, hogy érnek-e bármit, vagy sem.
3. Szolipszizmus
Nagyon veszélyes lehet a sátánistára nézve. A reakcióid, válaszaid és érzékenységed kivetítése másokra, akik valószínűleg sokkal kevésbé vannak ráhangolva a dolgokra. Az a hiba, amikor azt várod az emberektől, hogy ugyanannyi figyelemmel, előzékenységgel és tisztelettel viseltessenek irányodban, mint ahogy te viselkedsz velük. Nem fognak. A sátánistának inkább arra kell törekednie, hogy a „Tégy úgy másokkal, ahogyan ők tesznek veled” elvet alkalmazza mindig. Ez legtöbbünk számára komoly munka, és folyamatos éberséget követel, hogy ne essünk újra abba a kényelmes hibába, hogy magunkból indulunk ki. Ahogy mondani szokták, egyes utópiák ideálisak lennének egy filozófusokból álló társadalom számára, de sajnos (vagy talán szerencsére, a Machiavelli-féle szemszögből nézve) messze vagyunk ettől a ponttól.
4. Önámítás
Bár ez szerepel a „Kilenc sátáni kinyilatkoztatásban”, érdemes megismételni itt. Az önámítás is főbenjáró bűn. Nem szabad fejet hajtanunk az általánosan szentnek, kétségbe vonhatatlannak számító dolgok előtt, beleértve azokat a szerepeket is, melyeket nekünk kéne eljátszanunk. Csak akkor engedjünk az önámításnak, ha az szórakoztat, de akkor is csak tudatosan. De persze így már nem is önámításról van szó!
5. Azonosulás a csordával
Sátánista szemszögből egyértelmű. Az rendben van, ha egy másik ember vágyaihoz alkalmazkodsz, amennyiben ez végül előnyödre válik, de csak a bolondok tartanak a csordával és hagyják, hogy egy személytelen entitás parancsoljon nekik. A lényeg, hogy bölcsen válassz mestert és ne a sokaság szeszélye uralkodjon feletted.
6. A perspektíva hiánya
Ez is sok fájdalmat okozhat a sátánistának. Sosem szabad szem elől tévesztened, hogy ki és mi vagy, hogy milyen veszélyt jelenthetsz puszta léteddel. Most írjuk a történelmet, minden egyes nap. Mindig tartsd észben a tágabb történelmi és társadalmi képet. Ez a hozzáállás fontos a köznapi és a rituális mágiában is. Lásd meg az ismétlődő mintákat és úgy rakd össze a darabkákat, ahogy te szeretnéd. Ne engedd, hogy a csorda korlátai tereljenek – tudd, hogy a világ többi részétől eltérő síkon tevékenykedsz.
7. A múlt ortodox tanaival kapcsolatos feledékenység
Légy tudatában, hogy ez az egyik módszer arra, hogy az emberekre ráerőltessenek valami „újat és mást”, pedig valójában a felkínált elmélet korábban széles körben elfogadott volt. Csak a csomagolás új. Elvárják, hogy ünnepeljük az alkotó zsenialitását és felejtsük el az eredetit. Így jön létre az eldobható társadalom.
8. Önromboló büszkeség
Az első szó a lényeg. A büszkeség remek dolog, egészen addig a pontig, amíg nem öntöd ki a gyereket is a fürdővízzel együtt. A sátánizmus törvénye: ha valami beválik nálad, nagyszerű. Ha már nem működik, ha zsákutcába kerültél és az egyetlen kiút, hogy azt mondod: „sajnálom, hibáztam, bárcsak kompromisszumot köthetnénk” – tedd azt.
9. Esztétika hiánya
Az egyensúlyfaktor gyakorlati alkalmazása. Az esztétika fontos a köznapi mágiában, ezért fejleszteni kell a szépérzéket. Nyilvánvaló, hogy a szépérzék önmagában nemigen termel pénzt és ezért visszaszorul a fogyasztói társadalomban. Ettől függetlenül fontos sátánista eszköz és a mágia hatékonyságának érdekében használni kell. Nem arról van szó, hogy mit szokás szépnek tartani, hanem hogy mi az, ami valóban szép. Az esztétika nagyon is személyiségfüggő, saját természetünk tükröződik benne, de azért vannak egyetemesen kellemes és harmonikus sémák, melyeket nem szabad elvetni.
A sátán száma:
A köztudatban a Sátán száma a 666. (Ennek bibliai alapja van, amit most nem óhajtok boncolgatni, mert baromi hosszadalmas lenne.) Ezt azonban „ősátánsága” másképp gondolja, neki más szám szimpatikus. Tudd meg hát, hogy a kilenc a Sátán száma, mert ez az ego száma, amely bármekkora szorzat esetén is visszatér önmagához a számjegyeket összeadva (és ezt az összeadást addig ismételve, amíg az eredmény csupán egy számjegyű lesz).
LaVey véleménye szerint (melyet a Satanic Rituals c. könyve „Az ismeretlen ismerős” fejezetében ismertet) a kilences szám a világkorszakokra is érvényes. Jelentősséget tulajdonít a kétszer 9 évből álló egységnek (Working), amelynek a közepe tájára csúcsosodik ki az adott időegységre érvényes jellemző hatása. Kilenc ilyen időegység egy éra (Era, 162 év), kilenc éra egy ezredkor (Age, 1458 év), kilenc ezredkor pedig egy korszak (Epoch, 13 122 év).
Minden ezredkor megfelelhethető a tűznek vagy a jégnek. A jég ezredkora alatt az embernek azt tanítják, hogy adja fel a büszkeségét, hátráljon meg önmaga elől; akkor számít majd jónak. A tűz ezredkora alatt az embernek meg kell ismernie és fel kell vállalnia önmagát, hogy kiteljesedhessen az élete. A jég ezredkora alatt az Isten odafent van. A tűz ezredkora alatt pedig lent.
Az elmúlt jég ezredkora i.sz. 508-ban kezdődött és 1237-ben teljesedett ki. Az új tűz ezredkora 1966-ban kezdődött. (Minő véletlen, LaVey épp ebben az évben alapította meg a Sátán Egyházát.)
2002 hasonlóan jelentős évszám, hiszen ebben az évben indult el a Scythe sátánizmusról szóló információszolgáltatása, mert ekkorra lett elegem a köztudatban terjengő téveszmékből, amelyeket sokan körömszakadtukig fanatikusan védenek.
Mindez természetesen csupán játék a számokkal, jelenleg nincs módunkban ellenőrizni ezeket az állításokat, hiszen senki sem tudhatja, mi történt 1237-ben vagy 508-ban. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Ám ez az okoskodás is van olyan hiteles, mint bármelyik másik.
Ahhoz, hogy megtudd, mi a sátánizmus, először az alapokkal kell tisztában lenned, azzal, hogy mit jelent a „vallás”, a „hit”: miért léteznek, miért alakulhattak ki és mi a szerepük.
Minek az embernek a hit, a vallás, az isten(ek)?
Úgy tűnik, az ember (mint élőlény) szerves része a világnak, amelynek működésére, jellegzetességeire rengeteg törvényszerűséget felfedeztünk, megismertünk, és eddigi tapasztalataink alapján sok ilyen jellegzetességet kis túlzással univerzális érvényűnek, vagyis mindenre érvényesnek találtunk. Természetesen észbontóan sok kérdésre nem kaptunk még választ, és sejtjük, hogy lesznek további kérdéseink is dögivel, mert nem látjuk a „teljes képet”, így nem zárható ki az sem, hogy egyszer olyasvalamit fedezünk fel, ami alapjaiban rázza szét az addigi racionális világképünket. Ennek azonban nincs praktikusan vizsgálható esélye, ezért nem érdemes foglalkozni vele, különben sehova sem jutunk, el sem indulhatunk.
Az általunk ismert világban az ismeretek kommunikációval terjednek, és eddig tulajdonképpen csak egymás közt, emberek között tudtunk igazán kommunikálni. Más gondolkodó lények – ha vannak egyáltalán – és az állatok, növények, tárgyak „gondolatait” – ha vannak egyáltalán – nem ismerjük, mégis, bizonyos jellegzetességeket rájuk is érvényesnek találunk illetve megelőlegezünk.
Ilyen például a „Naturo abhorret a vacuo” – „a természet iszonyodik az ürességtől” elve. Ez azt jelenti, hogy a természetben a „feszültség”, a „sűrűség” megpróbál egyenlő, kiegyenlített lenni, és a gócpontok szétesnek, az üres területek feltöltődnek.
Ezt az elvet teljes mértékben igaznak érzem az emberi gondolkodásra, érzelmekre is. Talán a legrosszabb a bizonytalanság, és a bizonytalannál még a rosszat, kedvezőtlent tudni is jobb, mert a bizonytalan nem ad lehetőséget a reakcióra, a védekezésre, a felkészülésre, mert megfoghatatlan, mert nem lehet vele mit kezdeni, mert megbénít. A megfogalmazott rosszal viszont szembe lehet nézni. Ezért tartom például jónak, ha egy gyógyíthatatlan betegnek megmondják az igazat az állapotáról, és így talán esélyt kap arra, hogy bizonyos, számára fontos dolgokat elintézzen addig, amíg még képes rá. Mert hát megdöglünk mind, kivétel nélkül – így tudjuk, még ha ez esetleg nem is tetszik nekünk .
Az ismeretlen
Az emberi gondolkodás és érzelemvilág sem tűri a vákuumot. Ahol lyukak, kérdőjelek vannak, oda valami kell, különben az embert nagyon zavarja az üresség, akár a viszketés. Bele is lehet őrülni a viszketésbe. Amputációk során néha előfordul a fantomfájásnak nevezett jelenség, amikor a peches beteg úgy érzi, mintha a levágott karja fájna, viszketne, viszketne, VISZKETNE, de NEM TUDJA megvakarni – mert nincs meg az a keze, amelyik viszket…
Az ember tehát vakarózik. A gondolataiban is.
Tudatlanul kerülünk az életbe, a létezésbe. Vannak persze feltételezések holmi lélekvándorlásról, újraszületésről, de ezt nem sikerült tudományosan igazolni (ami természetesen nem jelenti, hogy ezek föltétlenül hazugságok, sem azt, hogy valóságosak), és csak az tűnik biztosnak, hogy az ember tudatlannak születik. A világról, a létezésről az érzékszervei segítségével gyűjti az információt arra a bizonyos központba, amit én egónak nevezek, és ami sok keleti filozófia szerint rossz dolog, elhagyandó, leküzdendő, kinövendő. (Én az ilyen okfejtésre fel szoktam tenni a kérdést, hogy ugyan minek mászik le valaki a fáról csak azért, hogy visszamászhasson rá…)
Az ember egyre többet megismer a világból, vagy mert kíváncsi, vagy mert a túléléséhez szükséges a tudás – és a túlélés, az életben maradás ösztöne meglehetősen erős motivációs tényező. Előbb-utóbb mindenkiben kialakul egy „én-kép”, amikor felismeri, hogy van egy a létezésből elkerített „terület”, ami ő maga. Ekkortájt ébred rá arra az ember, hogy a létezésének lineáris a természete, vagyis kormányozhatatlanul vonul a születéstől a halál felé. Nem mindenkinek jut ugyanannyi idő, de mindenki halandó. Minden oka megvan az embernek arra, hogy biztosnak tekintse a halált, mert a környezetében mindenhol ezt látja. Az ember halandó. Az állatok és a növények elpusztulnak, de még a táj, a hegyek, a folyók is változnak: születnek és pusztulnak. És itt merül fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mit tekintünk hegynek: az azt alkotó sziklát, földet, növényzetet, vagy esetleg azt a gondolatot, ami a hegyre pillantva (a hegyet megtapasztalva) születik a szemlélőben? Vagy mindezt együtt? Vagy egészen mást?
És mi az ember?
Semmiből a semmibe?
A tudomány jelenlegi állása szerint az anyag – energia. Úgy tartják a tudósok, a világegyetemben állandó mennyiségű energia van, ez egy zárt rendszer, és csupán az energia csoportosulása változik benne. Amikor az energia egy területen elér egy bizonyos sűrűséget, attól kezdve már anyagnak nevezzük. Ebből következik, hogy ha nem tekintjük a természeti-biológiai körforgás analógiáját (az elpusztult élőlény lebomlik és így energiát ad más élőlényeknek), a részecskék szintjén is megvan a körforgás – tehát az anyag nem vész el! Az embert alkotó atomok (illetve hát energia) itt voltak millió évekkel ezelőtt, és itt lesznek milliárd évek múlva is, és talán ugyanúgy emberi testet alkotnak majd, mint most. De ez azt jelenti-e, hogy az „én-tudat” is örök? Mit érek azzal, ha tudom, hogy a kezem nem semmisül meg, mert százezer év múlva az azt alkotó atomok mondjuk gombaspórává sűrűsödnek a Marson, míg ÉN magam eltűnök, feloldódom a mindenségben? E gondolathoz érve már beindulhat az emberben az életösztönszerű riadó, ami – úgy tűnik – nem csak az állati szinten érvényesül, de a gondolkodás terén is. Az anyag nem vész el? Na és?! De mi lesz VELEM?!
„Hodie mihi, cras tibi” – Ma nekem, holnap neked... is eszedbe juthatnak ezek a gondolatok, mint ahogy minden bizonnyal elmerengett ezen minden ember, mióta csak élet van a világban. A halál, a pusztulás, a megsemmisülés legalább akkora rejtély, mint az ellentéte, az élet, a létezés és a születés. Az ember egyiket sem érti. De ettől szenved, mert úgy érzi, ezt a mindenhol megfigyelhető titkot nem érteni a lehető legnagyobb kudarc. Választ kell kapnia!
„Memento mori” – Ne feledd a halált (ne felejts el meghalni)! És hogy is feledhetné bárki, amikor nem találunk benne rendszert? Bárki bármikor meghalhat, és fogalmunk sincs, miért, hogyan, mikor teszi ezt, és hogy mit jelent ez egyáltalán az egyén, a halott számára. A halál végleges, és ugyanúgy nincsenek emlékeink, hogy mi jön „utána”, mint ahogy a születésünk előttről sem emlékszünk semmire.
Isten…
Egy a kereszt(y)én(y)ek által gyakran emlegetett okos ember, bizonyos Blaise Pascal úgy nyilatkozott, „mindenkiben létezik egy Isten alakú űr, amit csak Isten képes betömni”. Egyetértek ezzel a nyilatkozattal, de persze nem úgy, ahogy egy átlagkereszt(y)én(y) gondolná.
Isten a Válasz. Mindenre. Ő a Dzsóker. Tényleg az alfa és az ómega. Az embert az őrületig kínozta a benne tátongó űr, az Ismeretlen, ezért hát vakarózott, és kitalálta, megteremtette az Istent.
Mert nem az a lényeg, hogy jó legyen a válasz, hanem hogy legyen válasz. Lehet, hogy a válasz nem jó, nem is kedvező – de legalább van, és esetleg nekiállhatunk később foltozgatni, javítgatni. Új „szövetséget” lehet vele kötni, ha a régi már nem tetszik valami miatt, ha már nem talál benne megnyugvást az ember. És az Isten örömmel köt szövetséget, újra és újra.
Kezdetben az ember még nem is találja ki tökéletesen az Istent, megelégszik azzal, hogy „van Isten”. Még csak meg sem számolja, hogy „hány isten” van. Aztán Ábrahám egyszer csak megvilágosodva a homlokára csap, és ujjongva, boldogan újságolja mindenkinek, hogy Isten nem az őt, a Végső Választ alkotó gondolatdarabkák egyenként, hanem Isten tényleg a Dzsóker, gyógyír minden bajra. Mert Isten az Atya, aki létezik, és aki nem közömbös az emberek iránt, aki nemcsak hogy tudatosan, céllal teremtette a világot, de ő tökéletesen szabad is, semmiféle kényszer nem hat rá, és feltett szándéka, hogy foglalkozzon a teremtményeivel. Igaz, hogy Mózessel elég kemény törvényeket testált a kiválasztott népre, de milyen jó dolog is a biztos tudat, hogy őérte, az Istenért van ez a sok lemondás az életben, hogy ha most kicsit szenvedgetnek, nélkülöznek is az emberek, de majd megjutalmazzák őket. Sokaknak pedig még a különjutalomra se volt igényük, megelégedtek azzal a tudattal, hogy nem kell találgatniuk, hogy – Van Aki Van. Csodaszép és borzalmas mesék születtek így.
Minden relatív
„Quod medicina aliis, aliis est acre venenum” – Ami valakinek gyógyszer, másnak méreg. Nincs ez másképp az Istennel sem. Ha ránézünk egy a feléig vizet tartalmazó pohárra, kétféle természetes kijelentést tehetünk:
a pohár félig üres,
vagy a pohár félig tele van.
Mindkét megfigyelés helyes, és jól ábrázolja a két alapvető nézőpontkülönbséget. Vannak, akik félig telinek, és vannak, akik félig üresnek látják ugyanazt a poharat. Ugyanígy, vannak, akik képesek ott megállni, hogy „biztos, hogy van egy abszolút létező, egy Végső Ok, még ha én talán nem is értem, nem is tapasztalom”, míg mások, bár talán szívesen letáboroznának ugyanitt, ugyanennél a gondolatnál, képtelenek nem észrevenni, hogy Isten létezéséről nem tudunk semmi biztosat, és pontosan ugyanannyi esély van arra is, hogy az egész létezésünk céltalan, hogy nincs Isten, nincs Válasz. Az egyetlen biztosnak tűnő dolog a vágy: az Isten, a Magyarázat, a Válasz, a Bizonyosság létezésére való emberi igény, mert a természet részeként az ember sem viseli el az ürességet.
A kételkedő embernek hiába mondja egy hívő, hogy „de, barátom, hidd csak el, van Isten”, a kételkedő felfoghatja ugyan az elméjével a közlés tartalmát, de az érzés nem talál táptalajra benne. Nem azért, mert a kételkedő annyira szeret kételkedni, hanem mert ő úgy látja, a pohár inkább félig üres. Számára Isten nem jelent megnyugvást, ő „látja” a hívő számára nem észlelhető marionett-zsinórokat az Istenen.
Kali-juga
Az ember egyre hosszabb életű. Míg az ősember húsz-harminc éves korára természetes halállal pusztult el, manapság nem ritka, hogy valaki száz évig vagy tovább él, és a jelek arra mutatnak, hogy a várható természetes élettartam folyamatosan növekszik. Az életkörülmények is egyre javulnak, és az embernek egyre több szabadideje van, ha másra nem, hát gondolkodni. Az emberekben egyre jobban ki tud alakulni az én-kép, az ego, és egyre több az „egyéniség(csíra)”, egyre többen próbálják a saját útjukat megtalálni.
A történelmi egyházak, vallási közösségek számos ágazatra bomlottak, amiknek tanításai, praktikái között a különbség olykor meglepően nagy, még ha azonos tőről származnak is. A hírek egyre gyorsabban terjednek a világban, és egyre többféle világnézettel ismerkedhet meg az ember akár véletlenül is. Márpedig ha valaki nem csakis azt látja maga körül, hogy az Egyféle Módszer létezik csak, óhatatlanul elkezd kételkedni, hogy ugyan miért pont az a neki talán nem is igazán tetsző Módszert kéne alkalmaznia, amit a közvetlen környezete kínál számára, ha létezik más megoldás, eljárás is. És máris annyi a „Hagyománynak”, a régmúlt emberei által kitalált és elindított Módszereknek. Elkezd hígulni az egész, míg az ember visszajut ugyanoda, ahonnan annak idején indult: a tudatlansághoz.
1984
A természet azonban nem tűri a vákuumot. Ezért Isten megszületik újra. Feltámad a halott, mert feltámasztja a teremtője, az emberi képzelet, mert az ember vágyik a Válaszra, és az sem baj, ha az nem a „Helyes Válasz”, csak legyen valami…
De mi történjen azokkal, akik továbbra is látják az Isten-báb zsinórjait? George Orwell felelt erre a kérdésre:
„A fájdalom elöntötte Winston testét. A mutató nyilván hetvenre vagy hetvenötre ugrott. Ezúttal behunyta a szemét. Tudta, hogy az ujjak még mindig ott vannak, s még mindig csak négy. Csak az volt a fontos hogy életben maradjon valahogy, amíg a görcs el nem múlik. Már nem is törődött vele, hogy kiabál-e vagy sem. A fájdalom ismét alábbhagyott. Kinyitotta a szemét. O’Brien visszaengedte a billentyűt.
– Hány ujj ez, Winston?
– Négy. Feltételezem, hogy négy. Ha képes volnék rá, ötöt látnék. Igyekszem ötöt látni.”
Orwell feltételezte, hogy kellő foglalkozással mindenki megtörhető, és ez a feltételezés összhangban van azzal az Archimédesznek tulajdonított mondással, hogy „adjatok egy fix pontot, s én kimozdítom helyéről a Földet”. És nem kell ehhez föltétlenül se inkvizíció, se ÁVH, elég, ha csak nem tudsz enni adni a kölyködnek – be fogsz hódolni.
No és mit nevezünk embernek? Ugyanaz-e még az a megtört világnézetű ember, aki előtte volt? (Feltételezve, hogy előtte volt valaki, nem csak afféle ember-lárva.) Bizonyos vallások különbséget tesznek a két állapot között: óembernek illetve új embernek nevezik a hitetlent és a megtértet, és én magam is úgy gondolom, ha egy világnézetben radikális törés következik be, ott eltűnik az ember, és helyébe a Szerep lép, ami kétirányú álarcként funkcionál. Van, akinél biológiai haláláig, és van, akinél csak rövid ideig tart, de mint ember, amíg a szerep tart, megszűnik létezni.
„Dum spiro, dubito” – Míg lélegzem, kételkedem. Ez is egy jól hangzó sátánista mottó lehetne, akár a másik kreálmányom, a „Credo in meum Ego”, a „hiszek önmagamban”. Noha paradoxon, ez a két mottó együtt jellemzi a sátánistát, aki ugyan kételkedik (aki szerint a pohár félig üres), egyúttal azonban felismeri, hogy az embernek a természet részeként szüksége van bizonyosságra, ezért azt a bizonyosságot választja, ami számára a legbiztosabb, a „legtelibb” – önmagát. A sátánista ego nem abszolút érvényű, és nem is próbál olyanként tetszelegni. Pontosan ezért nincs is itt értelme a „jónak” és „rossznak”, mert ami valakinek jó, az másnak rossz lehet – mert ez csak nézőpont kérdése, ahogy a méreg és az orvosság is viszonylagos lehet. Egy sátánista semmiképpen sem jelentheti ki, hogy ő valami „gonosz” istenséget tisztel, hogy számára valami univerzális, dualista világkép létezik, mert ebben a pillanatban megszűnne sátánista, kételkedő lenni, és letáborozna egy kitalált, bizonyítatlan világrendszerben. Megtanulna négy ujj helyett ötöt látni, pedig „a Sátán az életet képviseli a szellemi vágyálmok helyett”.
„De én VÉÉÉÉRT akarok!”
Már jó ideje működik ez a weblap, és sok bölcs ember mutatott rá, hogy már miért lenne az, és csakis az a sátánizmus, amiről én itt írogatok, hiszen mindenki tudja, hogy a sátánisták valójában blablablabla.
Lássunk egy hasonlatot! Ha többet szeretnénk tudni a buddhizmusról, kit érdemes megkérdezni: egy zsidót vagy egy buddhistát? Melyikük tudná inkább elmagyarázni, melyikük ért hozzá jobban? Talán mindenki számára könnyű belátni, a buddhistát érdemes erről faggatni.
A következő gyakori értetlenkedés az szokott lenni, hogy oké, cipőt a cipőboltból, de már miért épp az volna a sátánizmus, amiről ez a honlap is szól, és miért nem a macskabelezés az? Egyszerű. A sátánizmus egy tökéletesen kiérlelt, és 1966 óta pontosan definiált, nyíltan létező, államilag is elismert vallás, konzisztens hitrendszerrel, szertartásokkal és egyházi hierarchiával, valamint publikus, bárki által hozzáférhető és megismerhető szakirodalommal.
A gyengébbek kedvéért: ki határozhatja meg, hogy mi a kereszténység?
Özv. Kovács Tiborné (Bözsi néni), a buzgó Jehova tanúja aktivista,
vagy az aktuális pápa, Vatikánban?
Miért? Mert mindig az erősebb kutya kapja a csontot.
Hát ezért van, hogy a Church of Satannek, a Sátán Egyházának áll jogában eldönteni, mit fogad el sátánizmusként és mit nem. Olvass tovább, lapozd végig ezt a honlapot, és ki fog derülni az is, miért épp sátánizmusnak nevezzük a vallásunkat!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
